Versek


Egy pár a kedvenc verseim közül..

Radnóti Miklós: Nem tudhatom...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,v de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra ujból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.


Petőfi Sándor: Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Miként ha most látnák először...
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly --
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békeség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál --
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
He megzendűlnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának,
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány --
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság --
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek?
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égbe-rontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli,
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?


Petőfi Sándor: Reszket a bokor, mert...

Reszket a bokor, mert
Madárka szállott rá.
Reszket a lelkem, mert
Eszembe jutottál,
Eszembe jutottál,
Kicsiny kis leányka,
Te a nagy világnak
Legnagyobb gyémántja!

Teli van a Duna,
Tán még ki is szalad.
Szivemben is alig
Fér meg az indulat.
Szeretsz, rózsaszálam?
Én ugyan szeretlek,
Apád-anyád nálam
Jobban nem szerethet.

Mikor együtt voltunk,
Tudom, hogy szerettél.
Akkor meleg nyár volt,
Most tél van, hideg tél.
Hogyha már nem szeretsz,
Az isten áldjon meg,
De ha még szeretsz, úgy
Ezerszer áldjon meg!


Le az égről hull a csillag;
Szemeimből könnyek hullnak.

Nem tudom, mért hull a csillag?
Könnyeim halottért hullnak.

Csak hull, csak hull könny és csillag;
Egyre hullnak, mégsem fogynak.
/Petőfi/


Petőfi: Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme, sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet..
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd; ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világbol
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!


A rádió mellett
Rólunk beszélnek minden nyelven,
Sikong az éter és csodál,
Dávid harcol Góliát ellen.

Népmilliók aggódva kérdik
Hányan indulnak harcba még?
S küldi a nép ifjú vitézeit.

Fiatalok még alig éltek,
A füttyöngő golyók hangja közt
Támadnak neki a pribéknek.

Nem akartunk híresek lenni,
Ilyen áron meg semmiképp,
Hisz bánatunk már végtelennyi.

S mint, akiknek már
Mindenképpen minden mindegy
Hát életet adunk Szabadságért cserébe

S ha a Sors minket így büntet
Mert hogy tűrtünk tíz éven át,
Felmutatjuk véres fejünket

S tudjuk, hogy mindent megbocsát.



Idézetek

A barát az,
aki megérti a múltadat,
hisz a jövődben és
elfogad annak, aki vagy.


Táncolj - mintha senki sem látna
Szeress - mintha soha semmi sem fájt volna
Énekelj - mintha senki sem hallana
Élj - mintha a menny a Földön lenne!


Mentsd meg a Földet!
Ez az egyetlen bolygó, ahol lehet csokit kapni!


Az élethez három dolog kell: csoki, csoki és csoki!


Nincs jobb dolog egy igazi barátnál... talán csak egy igazi barát csokival!


Ne hordj fát az erdőbe! (Horatius)


Védd az ózonlyukat! Csak kettő van belőle... (graffiti Óbudán, az Északi Vasúti Összekötő híd melletti csatorna átjárójának vasbeton mellvédjén)


Kidobtam a frigót, mert a Windows jobban fagyaszt! (Grafitti)


Csak az ember tudja, hogy meg fog halni, mégis egyedül az ember tud nevetni! (Charlie Chaplin)


Sírással kezdődik az élet,
Sírással van vége.
Sírsz, ha boldog vagy,
S sírsz, ha egyszer vége.
Bölcs lenne az ember?
Mondtam már, hogy balga!
Megcsalja ő fajtársát
Számtalanszor, napról-napra.

Sírsz, mert vége az életnek?
Hisz hazugság az egész.
Meghalsz, eltűnsz,
Felejteni nem nehéz..


Embernek lenni nagy betegség. És gyógyíthatatlan is. (Rejtő Jenő)


Valakit megszeretni egy pillanat is elég.
Ugyanazt elfeledni egy élet is kevés.
Mert az élet bármily mostoha,
Szeretni megtanít, de feledni soha!


Tudod-e mi a bánat?
Várni valakit, aki nem jön többé.
Elmenni onnan, hol boldog voltál,
S otthagyni a szívedet örökké.
Szeretni valakit, aki nem szeret téged,
Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
Kergetni egy álmot, soha el nem érni.
Csalódni. Csalódott szívvel, de mindig remélni.
Megalázva írni egy könyörgő levelet.
Szívdobogva várni: s nem jön rá felelet.
Hangokat idézni, mik lelkedbe hullnak.
Rózsákat őrizni, mik úgyis elhervadnak.
Hideg búcsúzáskor egy csókot koldulni.
Mással látni meg őt, s utána fordulni,
Kacagni, kacagni hamis lemondással.
Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat,
S imádkozni. Ő sose tudja meg mi a bánat.
Van aki könnyen eléri azt akit szeret.
Van aki sír, szenved míg övé lehet.
Van aki hamar tud feledni, van aki meghal,
Mert nagyon tud szeretni!


Nem írhatom meg neked mennyire
szeretlek, mert azt csak érezni, de
leírni nem lehet.
Minden érzés amit adtál jó az nekem,
minden mi Te voltál jó az nekem,
minden szavad megérint, megéget,
bezár szívembe Téged!
Nem adlak másnak, nekem rendelt
az élet. Nem adlak másnak, ha kell
harcolok Érted! Szeretlek!


Szeretnék szeretni,
Szerelmet szerezni,
Szerelmes szívemet
Szívednek szegezni.


Az árnyékok kinyúlnak,
a csillagok kigyúlnak,
föllobognak a lángok,
s megbonthatatlan rend szerint,
mint ürben égitest, kering
a lelkemben hiányod.